A gyermekeik közül egy

Annakidején egyszerű játékokat játszottunk, indiánosdit, számháborút. Ráadásul nekem sok jóbarátom volt gyerekkoromban.

Az, hogy milyen barátai vannak a gyereknek, különösen tinédzserkorban meghatározó, függetlenül attól, hogy valaki vér szerinti gyermek vagy örökbefogadott, vagy éppen nevelőszülők gyermekeként nevelkedik... 

Nekem volt egy nagyon jó barátom, aki épp nálunk volt, amikor jött a hír, hogy édesapja autóbalesetben meghalt. Ez a hír még közelebb vitt minket egymáshoz. A barátságunk az általános iskolában kezdődött, egy belgiumi városkában, ahol éltünk. Az egész iskolában egyedül én voltam "vágott szemű", vagyis koreai.

Tudtam, hogy öt éves koromban fogadtak örökbe a szüleim, akkoriban sokakat hoztak Európába a koreai árvaházakból. Már volt három testvérem otthon, akik a szüleim vér szerinti gyermekei voltak.
Legkorábbi emlékeim közé tartozik, hogy érkezés után tüzet raktam a szobámban, mert fáztam... 
Nem rémlik, hogy a szüleim nagy ügyet csináltak volna belőle, mert azóta is csak nevetünk ezen a korai emléken: szó szerint "felégettem a múltamat". A szüleim nem titkolták származásom (mondjuk lehetetlen is lett volna), de nem is beszéltek túl sokat erről. Nekik egész egyszerűen természetes volt, hogy az övék vagyok, nem érezték, hogy erről bárkinek magyarázkodni kellene.
Ez jólesett, de az is, hogy néhány szóban mégis beszéltek róla, ha szóba került, nem volt tabu, de szenzáció sem. Számukra ez a világ legtermészetesebb története, nekem pedig különlegesen nagy ajándék.
Lehet, az is hozzájárult ahhoz, hogy később már nem faggattam őket, hogy a nővérem 12 éves korától "problémás gyerek" lett, kipróbálta a drogot is, sok nehézséget okozott szüleimnek. Így én nem akartam egyetlen kérdéssel sem szaporítani a gondjaikat. Örültem, hogy élvezhetem a szeretetüket, gondoskodásukat.

Apukám sokat dolgozott, keveset láttuk otthon, keveset beszélgettem vele. Mondta is, hogy azért dolgozik olyan sokat, hogy minden évben egy kerek hónapot Franciaországban a déli tengerparton nyaralhassunk. Ez a családi hónap sokat jelentett nekünk, nem volt hiábavaló szüleim anyagi áldozata.

Anyukám sokat vállalt otthon, jól főzött, de takarítani már nem volt mindig energiája. Volt egy több mint egy éves időszak, amikor miután mindenki lefeküdt, én felkeltem titokban, és rendbe tettem a konyhát. Ez egy titkos kötelék lett anyukám és közöttem.
A szüleim velem kapcsolatos motivációja tulajdonképpen egyszerű volt: második esélyt akartak adni az életre. Ezért mindent megtettek, amit tudtak.

Visszatérve, a barátom, ennek kapcsán keresett meg az általános iskolában, mondván, hogy legyünk jó barátok, mert ő meg akarja ismerni, hogy milyenek a koreaiak, mivel a családja is szeretne egy koreai kisfiút örökbe fogadni. Ilyen testvére végül nem lett a barátomnak, de lett egy örökbefogadott barátja: én. Ahogy nőttünk, sokat beszélt nekem Istenről, a gyülekezetük gyerekprogramjairól, mivel az édesapja lelkész volt.

Noha ritkán, de a szüleim más templomba jártak, ezért én a gyerekprogramokra, ahova a barátom hívott, nem mentem el soha, pedig sok év telt el így. Sokszor mondta, hogy imádkozik értem, de amíg azt láttam, hogy több csínytevése van, mint nekem, nem is értettem miért értem imádkozik. Még az is érdekes, hogy sokszor meghallgattam őt. Rengeteget tudott beszélni, mesélni. Néha arra gondolok, hogy nekem azért nincs jó beszédkészségem, mert azokban az években, amikor ez kialakulhatott volna, én mindig a barátomat hallgattam.
Gyerekként a csínytevéseit elemezgette, a jövőről álmodozott, tinikorunkban a lányokról mesélt sorozatosan, majd a tragédia után egyre többet beszélt nekem Istenről. Bárhol és bármi kapcsán szóba hozta. Úgy beszélt róla, hogy érzékeltem, számára ez egyre inkább kapcsolat, nem vallás.

Középiskolában gyalog jártunk iskolába, ez egy félórás út volt, ez idő alatt is mindig beszélt nekem. 18 éves koromig nem tudott rávenni, hogy bármilyen összejövetelre elmenjek vele, de akkor karácsony közeledtével, elmentem. Az ifi istentiszteleten körben ültünk, mindenki kapott egy cédulát bibliai idézettel, ezt felolvasta, és néhány szóban elmondta, mit jelent neki.
Akkor azon görcsöltem magamban, hogy egyszerre túl sok az új ember. Ráadásul itt mindenki olyan jól beszél, mint a barátom. Nekem ez nem megy. Mielőtt rám került volna a sor, intettem a barátomnak, felálltam és haza mentem. De Isten szeretetét mégis megéreztem, mert innentől eljártam a barátommal, ha hívott, ha nem. Noha csöndben maradtam, szerettem ott lenni.
Idővel én is megértettem az evangéliumot, és megéreztem, hogy Isten engem is elhív. Így lettem misszionárius, a barátom pedig lelkipásztor. Én a Youth for Christ nemzetközi ifjúsági missziós szervezetbe kapcsolódtam be, majd Romániába költöztem. Több, mint 25 évet éltem Aradon, jelenleg pedig Szeben mellett foglalkozom hátrányos helyzetű gyerekekkel, ifjúsági események szervezésével. 

Felnőttként azért én is számot vetettem a múltammal. Honnan jövök, ki és miért hagyott el vajon? Elmentem Koreába, az aktám alapján eljutottam az árvaházba. Ott annyit tudtam meg, hogy 18 hónapos koromban jó egészségi állapotban, szép ruhában hagytak az intézmény előtt. Gondoskodott rólam az édesanyám, de nem volt lehetősége tovább nevelni engem.

Ennyit tudok azóta is, nem sikerült felkutatnom őt, bármennyire szerettem volna. De nem emészt emiatt semmi. Felnőtt koromig még ennyire sem izgatott ez a kérdés, hisz én egy olyan családban nevelkedtem, ahol otthon voltam, egy voltam a testvéreim között, és az tökéletes volt nekem, nem hiányzott egy másik álomlehetőség.

Egy-egy halálesetnél eszembe jutott, hogy vajon a vér szerinti édesanyám él-e még, de ennyi. A vér szerinti édesapám nem is jutott eszembe szinte soha. Nem volt hiányérzetem. Most is csak azért imádkozom, hogy ne szenvedjenek hiányt, különösen a lelkükben, és hálát adok, hogy ilyen lehetőséget adtak nekem az életre.

Az Árvamissziónak és minden örökbefogadó szülőnek azt üzenem, hogy munkájuk ugyan hosszú távú befektetés, de az egyik legjobb a világon.

Az örökbefogadott gyerekeknek pedig azt, hogy értékeljék a második esélyt, még ha nem is tökéletes szülőket vagy testvéreket kaptak, sőt, próbáljanak igaz barátaik lenni azoknak, akik elfogadják és szeretik őket.

Merchie Myung Soo-val beszélgetett Budai Evódia